Szerelmem, Reese's

Pont 18 éve kezdődött. Ott álltam egy reménytelenül elhagyatott buszmegállóban a semmi közepén. De legalább Amerikában volt az a semmi. Ott pedig az a szokás, hogy a legvalószínűtlenebb helyeken állítanak fel csokiautomatákat. Ha már a távolsági busz nem jön, legalább a vércukor szintünk maradjon konstans.

Narancssárga színével azonnal magára vonta a figyelmemet. This is the beginning of a beautiful friendship. De ezt akkor még nem tudtam. Csak azt tudtam, hogy csokit akarok, legyen az akár földimogyoróvajjal töltve, de csokit. Történetünk folytatásaként legyen elég annyi, hogy a közel négy hónapos amerikai tartózkodásom során a nyári munkámból származó keresetem el nem hanyagolható hányadát költöttem az új ismeretség ápolására. Értsd: reggel-délben-este Reese's falatkák, az összes létező ízben, formában és színben...gyorsan, siessünk, mindet meg kell kóstolni, otthon ilyen nincsen!

És tényleg! Bár a beszerzés itt Európában sem lehetetlen, de mindenképpen körülményesebb és főleg drágább, mint odaát. Szóval nagyon, de nagyon boldoggá lehet tenni engem egy ilyen kis(?) pofás szeretetcsomaggal:

Még mindig nem ocsúdtam fel teljesen a boldogságból...ezt mind én kaptam????

Mivel ez a mennyiség még nekem, a veterán csokiveőnek is meglehetősen nagy falat (az az M&M's zacskó több mint egy kilós!!!), úgy döntöttem, csoportosítom őket. Ja, és egy posztban csak egy fajta csokiról írok, azt még nem mondtam. Lássuk, melyek azok az édességek a fentiek közül, amelyeket a Szilícium-völgy szerencsés flótásai korlátlan mennyiségben tömhetnek magukba a közösségi terekben (és ezek a példányok bevallottan onnan is származnak):

Állítólag nagy csatos üvegben őrzik őket, hogy legyen már valami kihívás is a megszerzésükben!

Bár nagyon csábított az új, az ismeretlen felfedezése, 18 éves közös múltunkra való tekintettel úgy döntöttem, ma a klasszikus Reese's peanut butter cup-ot fogom ízekre szedni. Wow! Mennyire stimmel ez a kifejezés!

De előtte betettem a megfelelőnek ítélt zenét, mert anélkül szerintem csokit kóstolni képtelenség, szóval ezt:

(Nekem CD-ről szólt, így nem kellett azon őrlődnöm, mennyire megöregedett az idolom. Máskülönben TÖKÉLETES.)

Nagyon valószínű, hogy életemben először ettem egy ilyen helyes kis tallért több harapással (és nem egyszerre betömve), szóval ez valami elképesztő önmegtartóztatást követelt tőlem. Jól megbámultuk egymást, ő meg én:

Pici só is járt mellé, az én fantáziámban minden profi csokikóstoló (van ilyen állás, csak nem sikerült megcsípnem, MÉG) így csinálja. Nekem legalábbis a svájci csokigyáras mókánál nagyon hiányzott, sokkal többet tudtam volna enni, ha sikerül egy kis sót becsempésznem a kabátzsebemben. No, de spongyát rá, nyeretlen kétéves voltam akkoriban. De most! Lássuk, mit takar a csomagolás! Elvégre Gombóc Artúr is úgy tartja, hogy a csomagolt csokoládénál csak a meztelen csokoládé a finomabb!

Már kicsomagolás közben megcsapott az a semmivel össze nem téveszthető édes-sós aroma, ami miatt anno olyan menthetetlenül és örökre beleszerettem ebbe a totálisan ellentmondásos édességbe. Mélyeket szippantottam, szerettem volna belélegezni az élményt. 

Na jó, legalább azt a letört darabot hadd egyem már meg...de nem! Még szétszedem, egy igazán ütős fotó kedvéért, íme:

Eddigre már azt az idióta sótartó tetőt is eltávolítottam, kicsit (nagyon) zavarta az összhatást. Jó, akkor most megkóstolhatom végre? Persze, láss hozzá nyugodtan:

Huh. Kezdjük ott, hogy ekkorra már 48 órája nem ettem csokit. Szándékosan, naná. Reese's cup-ot pedig már hónapok óta nem. Ennek megfelelően intenzív az élmény. Szinte földhöz vág az édes-krémes tejcsokoládé és a sós-édes földimogyorókrém bombasztikus egybeolvadása a számban. De ami igazán letaglóz, az nem is az ízharmónia, hanem a konzisztencia: ahogy a szemcsés-darabos tölteléket körbeöleli a lágy csoda...igen, eltaláltad, behunyt szemmel égettem bele a semmihez sem fogható élményt a tudatalattimba. Basszus ez a tudatos csokievés kurva jó buli! No, de lássuk a következő falatot, az mit tud?

Hasonló jókat, bár nyilván nem olyan intenzív a hatás, mint az elsőnél. Megfeszítem magam, tudatosan lassítok a tempón. Még nem fogyhat el, még nem érhet véget, hát olyan nagyon sokat vártam rá! És amikor végre ki merem nyitni a szemem, bizony nem győzök csodálkozni:

Csodálatos, mindent elhalványító élmény volt ez a találkozás! Alig várom a következőt! Leghamarabb (na jó, kit hülyítek, legkésőbb) 48 óra múlva!!!