Édeskevés kísértés

Én a csokival, de főleg a méretével úgy vagyok, hogy legalább akkora legyen mint a telefonom (ami egyébként nem is olyan nagy ám!). Minden csoki, ami az alatt van...hát, hogy is mondjam frappánsan...édeskevés:-)

Dehát ismered a mondást: ki a kicsit nem becsüli...szóval úgy döntöttem, hogy én még ennek az elhanyagolható méretű csokinak is megadom a végtisztességet a pusztulás előtt. Akitől kaptam, azt mondta, ő a kávéja mellé szokta fogyasztani. No, én kávézni soha nem szoktam, meg nem is szeretem egyáltalán, se az ízét, se a hatását, de most úgy döntöttem, a megfelelő ízélményért mindent, még ezt is! Akármilyen kávéval nyilván nem elégedtem meg, lefőztem magamnak egy dupla eszpresszót, természetesen csakis bolíviai módra, íme:

Egy ekkorka szeletke csokikát igazán ökológiai bűn külön csomagolással illetni, gyorsan szabadítsuk is meg a külcsíntől, kerüljön előtérbe a belbecs! Imádom, amikor kiszabadul az atmoszférába a semmivel össze nem téveszthető csokoládéillat:

Szerintem most történik először olyan életemben, hogy ennyi osztatlan figyelmet ajándékozok egy ekkorka alapterületű csokinak. Más esetben simán bekapom. De nem ám egy dokumentált kóstoláskor! Akkor aztán megadom a módját. Megtekintem rajta például a barázdákat! Milyen finoman kidolgozott felület! Igazán kár lett volna gondolkodás nélkül az őrlőfogak közé hajítani, nemde?

Ekkorra már azok a bizonyos őrlőfogak, no meg a metszők is követelőzően (vagy kérődzően?) csattognak, megadom tehát magam a sorsnak. Csak még előtte gyorsan elindítom azt a zenét, ami így érzés alapján a legjobban illik ehhez az édeskevés kísértéshez:

Első lépésben a csoki kb. harmada tűnik el az örök útvesztőben, majd a lehető legkisebb időkésedelemmel küldöm utána a forró és fekete nedűt.

Hagyom, hadd alakuljon ki a számban az emberemlékezet óta legédesebb és egyben legkeserűbb szuszpenzió. Óriási, szinte emberfeletti küzdelem árán tudom csak visszatartani a nyelési reflexemet. De élvezni akarom az ízt, amit létrehoztam! Olyannyira finom, hogy az ismétlés, vagyis egy újabb harapás mellett döntök (ja, és közben eszembe jut ám, hogy én igazából imádom a kávés csokit - gyerekkorom hatalmas mániája volt a Kapucíner-szelet - csak még soha nem hoztam létre ilyen rafinált módon)!

Hamarosan rá kell jönnöm, hogy akármilyen óvatosan is haladok, a világ egyik legkisebb csokija, amely minőségét és ízét tekintve egyébékén bármely svájci rokonával felveheti a versenyt, szóval az kíméletlenül és kegyetlenül elfogy. Ez már tényleg csak az utolsó korty kávéban fog úszkálni:

Ez meg az a szokásos szomorú látkép a csokikóstolás végén.

Az egyetlen vigaszom, hogy: van máááááásik!!!! No nem ebből. De azért az is csoki. Tasting note hamarosan!