Gyenge utánzatok...vagy mégsem?

A Reese's peanut butter cup végtelenül elkötelezett híveként (értsd: fanatikus imádójaként) rendkívül ritkán (értsd: soha nem) vetemedek arra, hogy egyéb márkának is esélyt adjak a témában. Kivéve persze, ha ajándékba kapom a termékmintát. Azaz mintákat! Egyenesen Amerikából! Akkor akár kivételt is tehetek. Mint most is. Róluk van szó tehát:

Nagyon tetszik az az önkritikus szemlélet, amely már a csomagoláson, azaz a névadásban megjelenik: nem szívem, nem én vagyok az igazi, az igazi a Reese's, én csak próbálkozok itt betörni a piacra (meg a szádba). Így elsőre még tetszik is az elgondolás, mely szerint az édes-tömény földimogyorós ill. mandulás tölteléket nem tej- hanem étcsoki öleli körül. Nézzük, hogy néz ez ki a trendi csomagolás nélkül:

Bal oldalon tehát a földimogyorós, jobb oldalon a mandulás, első pillantásra mintha egypetéjű ikrek lennének! Vajon az ízvilágukban mutatkozik-e szignifikáns különbség? Hamarosan elválik! A kóstolási művelet mindent eldöntő pillanata (első harapás) előtt még beteszem azt a zenét, ami legalább annyira keserédes, mint az előttem álló élmény:

Az első falat pontosan azt a csalódást hordozza magában, amit én már jó előre megjósoltam: földimogyorós tölteléket ÉTCSOKIVAL borítani halálos bűn! Egyszerűen túl keserű, túlságosan is merev a csokiburok, és ha nem lennének a belsejében mókás kis ropogós golyócskák, komolyan méltatlan lenne a blogomban való szereplésre!

Lássuk az ikertesót, hátha az többet tud:

És többet tud. Állagra ugyan tökéletesen megegyezik a két töltelék, de az íze! Kiválóan hozza azt a kesernyés aromát, amit a mandulától általában elvárok, mert ilyen volt az a mandula is, amit a péceli Várhegyen ettem gyerekkoromban (és jaj, de meg voltam ijedve, mert azt hittem cián:-). Ehhez még az étcsokis bevonat is jobban illik, de komolyan, tényleg! Ha becsukom a szemem, közeledek a nirvána, de legalábbis a tökéletes ízharmónia felé. Még egy gyors csoportkép, külcsínről és belbecsről egyaránt:

A kóstolásnak erre a fázisára már egészen jól hozzászoktattam érzékelőszerveimet az étcsoki-sós-édes szentháromsághoz, kezdem élvezni a kevéssé olvadós konzisztenciát is. Amikor is villámként csap belém a felismerés: itt az arányokat rontották el igazán! Hiszen sokkal vékonyabb a tölteléksáv ÉS lényegesen vastagabb a csokiréteg a megszokottnál, akarom mondani a tökéletesnél...vagyis a Reese's-nél...

De azért ne félj, így is elfogyott:

Mondom elfogyott, na!!! Hol a holdbéli tájas fotóm?? Ja, itt:

Szóval még egyszer köszönöm szépen az ajándékot, de a jövőben maradjunk a narancs színű csomagolásnál, ott mellényúlni nem lehet!!!

Selyembe olvadó bársony

Hát, ez se nagy csoki, valljuk be. De legalább kettő van belőle! És vajon tényleg meg is eszem mind a kettőt? Egyszerre? A végére kiderül!

A termékfelirat selyem-bársony-trüffel ízt (avagy állagot) ígér, így eléggé nagy várakozásokkal nézek elébe az első találkozásnak! Először persze a szememet legeltetem, mert ahogy a német mondja: das Auge isst mit!

Ehhez a különleges, összeolvadós élményhez egy olyan zenét választottam, amit csak tökéletesen ellazult idegállapotban lehet élvezni, tehát csokival a szájban:

Az impozáns csomagolás eltávolítása (de nem kidobása!) után elém tárul a meztelen valóság: helyenként kissé horpadtak, a díszcsíkok sem mutatnak tökéletes kontinuitást, de azért még így is igazán szemrevalóak...mondhatnám ennivalóak!

Hosszas latolgatás után (bekapjam és hagyjam elolvadni a számban vagy harapjam ketté) egy harmadik opció mellett döntök: simán félbe töröm a kezemmel. Közben egy kis törmelék is keletkezik, de ez a fotózás szempontjából kifejezetten előnyös:

Szerintem még soha életemben nem láttam egy ekkorka méretű csokigolyót belülről...valami miatt még nem volt érkezésem szemre vételezni, hogyan különül el a bársonyborítás a selyembéléstől. Kifejezetten tetszik az a kis cseppecske például, amely nyilván a szofisztikált gyártási folyamat folyománya. Jó, elismerem, kicsit túltoltam az előjátékot, akkor hát vágjunk bele, azaz vágjuk be a csokit a számba:

Így elsőre ízlelésre kifejezetten a piros színű Lindt-golyóra emlékeztet. Viszont ezerszer teltebb az íze, vastagabb a csokiréteg (óriási pluszpont), nem olvad olyan sebesen a töltelék (még nagyobb pluszpont), így az egész csokiélmény sokkal intenzívebb és legalább kétszer tovább tart! Annyira elégedett és boldog vagyok ettől az egyetlen csokigolyótól, hogy egy egészen formabontó, igazából szentségtörő cselekedetre szánom el magam. A második golyót visszacsomagolom!!!!

Azért nem őrültem meg teljesen, a lemorzsolódott darabkákat még beküldöm a megsemmisítő gépezetbe...csupán néhány mikroszkopikus morzsa tanúskodik arról, hogy itt selymes-bársonyos forradalom volt folyamatban.

A megmaradt golyó pedig mehet be szépen a táskámba...és, ha nap közben (ne adj Isten holnap, de nem, addig esélye sincs a túlélésre) valami csodára vágyom, tudom, hol találom!

Édeskevés kísértés

Én a csokival, de főleg a méretével úgy vagyok, hogy legalább akkora legyen mint a telefonom (ami egyébként nem is olyan nagy ám!). Minden csoki, ami az alatt van...hát, hogy is mondjam frappánsan...édeskevés:-)

Dehát ismered a mondást: ki a kicsit nem becsüli...szóval úgy döntöttem, hogy én még ennek az elhanyagolható méretű csokinak is megadom a végtisztességet a pusztulás előtt. Akitől kaptam, azt mondta, ő a kávéja mellé szokta fogyasztani. No, én kávézni soha nem szoktam, meg nem is szeretem egyáltalán, se az ízét, se a hatását, de most úgy döntöttem, a megfelelő ízélményért mindent, még ezt is! Akármilyen kávéval nyilván nem elégedtem meg, lefőztem magamnak egy dupla eszpresszót, természetesen csakis bolíviai módra, íme:

Egy ekkorka szeletke csokikát igazán ökológiai bűn külön csomagolással illetni, gyorsan szabadítsuk is meg a külcsíntől, kerüljön előtérbe a belbecs! Imádom, amikor kiszabadul az atmoszférába a semmivel össze nem téveszthető csokoládéillat:

Szerintem most történik először olyan életemben, hogy ennyi osztatlan figyelmet ajándékozok egy ekkorka alapterületű csokinak. Más esetben simán bekapom. De nem ám egy dokumentált kóstoláskor! Akkor aztán megadom a módját. Megtekintem rajta például a barázdákat! Milyen finoman kidolgozott felület! Igazán kár lett volna gondolkodás nélkül az őrlőfogak közé hajítani, nemde?

Ekkorra már azok a bizonyos őrlőfogak, no meg a metszők is követelőzően (vagy kérődzően?) csattognak, megadom tehát magam a sorsnak. Csak még előtte gyorsan elindítom azt a zenét, ami így érzés alapján a legjobban illik ehhez az édeskevés kísértéshez:

Első lépésben a csoki kb. harmada tűnik el az örök útvesztőben, majd a lehető legkisebb időkésedelemmel küldöm utána a forró és fekete nedűt.

Hagyom, hadd alakuljon ki a számban az emberemlékezet óta legédesebb és egyben legkeserűbb szuszpenzió. Óriási, szinte emberfeletti küzdelem árán tudom csak visszatartani a nyelési reflexemet. De élvezni akarom az ízt, amit létrehoztam! Olyannyira finom, hogy az ismétlés, vagyis egy újabb harapás mellett döntök (ja, és közben eszembe jut ám, hogy én igazából imádom a kávés csokit - gyerekkorom hatalmas mániája volt a Kapucíner-szelet - csak még soha nem hoztam létre ilyen rafinált módon)!

Hamarosan rá kell jönnöm, hogy akármilyen óvatosan is haladok, a világ egyik legkisebb csokija, amely minőségét és ízét tekintve egyébékén bármely svájci rokonával felveheti a versenyt, szóval az kíméletlenül és kegyetlenül elfogy. Ez már tényleg csak az utolsó korty kávéban fog úszkálni:

Ez meg az a szokásos szomorú látkép a csokikóstolás végén.

Az egyetlen vigaszom, hogy: van máááááásik!!!! No nem ebből. De azért az is csoki. Tasting note hamarosan!

Csak a számban olvad...de ott nagyon!

Idén tíz éve, hogy elkezdtek repedések mutatkozni azon a barátságon, amelyről meg voltam győződve, hogy örökké tart majd. És az nagyon szomorú ám, ha egy barátság véget ér. Mert ha egy szerelem ér véget, még mindig maradhatunk barátok. De barátokból mik leszünk? Ismerősök? Felejtsd el, nem működik. Én próbáltam. Két évem ment rá, mire meghoztam a végleges döntést: inkább ne lássuk egymást soha többé.

De egyelőre még csak 2009 van, február, egy vigasztalan havas, esős, havas-esős délelőttön vonatozunk be Amszterdamba. Amszterdamba, ahol megnéztünk mindenféle jellegzetes nevezetességet, lásd coffee shop, piroslámpás negyed, stb....némelyiket kívülről, némelyiket belülről. Élményekben nem volt hiány. Nekem mégis az amerikai bolt maradt meg leginkább, ahová csak teljesen véletlenül tévedtünk be. Itt (v)ettem életemben először földimogyoróvajas MandM's-et. Először, és egészen mostanáig utoljára. Olyan nehéz beszerezni talán, az internet korában?? Nem, biztosan nem. Csak elég rossz emlékeim fűződtek hozzá. Főleg ezt eszegettem ugyanis hazafelé a repülőn Hollandiából és akkor már biztosan láttam, ez itt a vég kezdete.

Na, szóval itt volt az ideje újrakonvertálnom az élményt! Elő hát az amerikai kapcsolattal, aki igazán bőkezűnek bizonyult, hiszen immáron egy hete ez a csodálatos zacskó díszíti a polcomat (és még mindig van benne!):

Álmomban nem számítottam egy kilós ajándékra...de néha a valóság szebb, mint a legszebb álom!

Előrebocsátom, hogy mostanra már több mint száz órája nem ettem csokit! Nálam ez legalábbis rekordgyanús! Gyorsan beteszem azt a zenét, amit kizárólag euforikus emocionális élmények aláfestésére tartogatok, hiszen nem titkoltan most is valami ilyesmire készülök:

Igazság szerint MandM's-et én mindig tömegesen szoktam a számba szórni. Aztán gyors állkapocsmozgással össze szoktam őket rágni. Szóval ez a mai tudatos csokikóstolás valami soha nem látott mértékű önuralmat követel meg tőlem. Csak mondom, hogy tudd: egy teljesen egyedi és jó eséllyel megismételhetetlen csoda van készülőben.

Szépen kiválogatom a legnagyobb golyókat a zacskóból (a különleges töltelék miatt nem egységesek a méretek, sőt, a szívem legnagyobb gyönyörűségére vannak duplák is!), színenként egyet teszek a dicsőséges körbe:

Kiválasztom a zöldet, ő a legnagyobb, ő lesz az első áldozatom. Na repülj be a számba, de gyorsan ám!

Egészen elképesztő, hogyan hat az ízérzékelésemre az a tény, hogy már ötödik napja nem ettem cukrosat. Szinte elviselhetetlenül édesnek érzem a külső cukorborítást. Szerencsére hamar leolvad a festék, s a kemény külső igazán csodás azaz csokis belsőt takar! Hamar, talán túl hamar elérek a harmadik réteghez, pedig esküszöm hagyom magától olvadni, nem siettetem a nyelvemmel meg semmi ilyesmi. Óriási meglepetés ér: a földimogyoróvaj-töltelék cukrot szinte egyáltalán nem tartalmaz, sőt, önmagában ízlelve kifejezetten sós. WOW! Szerintem életemben először szedtem igazán ízekre egy ilyen apró kis golyóbist.

Na, de most már hadd harapjak is valamit, kissé nehezen viselem, ha ennyire parlagon hever az orális fixációm. A sárga lesz a következő szerencsés kiválasztott:

Nem árulok el nagy titkot, ha elmondom, ilyet is most csináltam először. Normál esetben nem szokásom mikroszkopikus méretű csokigolyócskák kettéharapásával bíbelődni! De ezért a fotóért megérte, nemde? A narancssárga golyó kíméletlen szétharapásával tovább fokozódik az esztétikai élmény, ezúttal ugyanis atomjaira hull a kiskavics és csodálatosan elkülönül a három réteg: az édes, a krémes meg a sós! Íme!

Bár mostanra már beigazolódott a gyanúm, hogy ők hárman csupán együtt és egységben alkotják az egyszeri és megismételhetetlen ízélményt, hajt a kíváncsiság, és egy új fotó kedvéért rétegenként haladok az evéssel szopogatással. A kék golyóról a festékréteg tűnik el lassan és akkor ilyen csúnyán fest:

A barna golyónál pedig egészen a legbelső értékig ásom magam:

A pirosat pedig egyszerű és gyors szétrágás általi halálra ítélem:

Ja, meg az összes többit is, ekkor már tömegpusztító üzemmódba mentem át! Pokolba az önuralommal!

Tanulság: ízélménynek sokkal érdekesebb, ha egyenként, odafigyelve, rétegenként és lassan eszem az MandM's-et....a személyiségemhez viszont ezerszer jobban illik a csoportos szétrágás, imádom ugyanis, amikor elönti az agyamat az endorfin!

Werkfotó: castingra várva (a legnagyobb szemek kiválasztásakor:-)

Szerelmem, Reese's

Pont 18 éve kezdődött. Ott álltam egy reménytelenül elhagyatott buszmegállóban a semmi közepén. De legalább Amerikában volt az a semmi. Ott pedig az a szokás, hogy a legvalószínűtlenebb helyeken állítanak fel csokiautomatákat. Ha már a távolsági busz nem jön, legalább a vércukor szintünk maradjon konstans.

Narancssárga színével azonnal magára vonta a figyelmemet. This is the beginning of a beautiful friendship. De ezt akkor még nem tudtam. Csak azt tudtam, hogy csokit akarok, legyen az akár földimogyoróvajjal töltve, de csokit. Történetünk folytatásaként legyen elég annyi, hogy a közel négy hónapos amerikai tartózkodásom során a nyári munkámból származó keresetem el nem hanyagolható hányadát költöttem az új ismeretség ápolására. Értsd: reggel-délben-este Reese's falatkák, az összes létező ízben, formában és színben...gyorsan, siessünk, mindet meg kell kóstolni, otthon ilyen nincsen!

És tényleg! Bár a beszerzés itt Európában sem lehetetlen, de mindenképpen körülményesebb és főleg drágább, mint odaát. Szóval nagyon, de nagyon boldoggá lehet tenni engem egy ilyen kis(?) pofás szeretetcsomaggal:

Még mindig nem ocsúdtam fel teljesen a boldogságból...ezt mind én kaptam????

Mivel ez a mennyiség még nekem, a veterán csokiveőnek is meglehetősen nagy falat (az az M&M's zacskó több mint egy kilós!!!), úgy döntöttem, csoportosítom őket. Ja, és egy posztban csak egy fajta csokiról írok, azt még nem mondtam. Lássuk, melyek azok az édességek a fentiek közül, amelyeket a Szilícium-völgy szerencsés flótásai korlátlan mennyiségben tömhetnek magukba a közösségi terekben (és ezek a példányok bevallottan onnan is származnak):

Állítólag nagy csatos üvegben őrzik őket, hogy legyen már valami kihívás is a megszerzésükben!

Bár nagyon csábított az új, az ismeretlen felfedezése, 18 éves közös múltunkra való tekintettel úgy döntöttem, ma a klasszikus Reese's peanut butter cup-ot fogom ízekre szedni. Wow! Mennyire stimmel ez a kifejezés!

De előtte betettem a megfelelőnek ítélt zenét, mert anélkül szerintem csokit kóstolni képtelenség, szóval ezt:

(Nekem CD-ről szólt, így nem kellett azon őrlődnöm, mennyire megöregedett az idolom. Máskülönben TÖKÉLETES.)

Nagyon valószínű, hogy életemben először ettem egy ilyen helyes kis tallért több harapással (és nem egyszerre betömve), szóval ez valami elképesztő önmegtartóztatást követelt tőlem. Jól megbámultuk egymást, ő meg én:

Pici só is járt mellé, az én fantáziámban minden profi csokikóstoló (van ilyen állás, csak nem sikerült megcsípnem, MÉG) így csinálja. Nekem legalábbis a svájci csokigyáras mókánál nagyon hiányzott, sokkal többet tudtam volna enni, ha sikerül egy kis sót becsempésznem a kabátzsebemben. No, de spongyát rá, nyeretlen kétéves voltam akkoriban. De most! Lássuk, mit takar a csomagolás! Elvégre Gombóc Artúr is úgy tartja, hogy a csomagolt csokoládénál csak a meztelen csokoládé a finomabb!

Már kicsomagolás közben megcsapott az a semmivel össze nem téveszthető édes-sós aroma, ami miatt anno olyan menthetetlenül és örökre beleszerettem ebbe a totálisan ellentmondásos édességbe. Mélyeket szippantottam, szerettem volna belélegezni az élményt. 

Na jó, legalább azt a letört darabot hadd egyem már meg...de nem! Még szétszedem, egy igazán ütős fotó kedvéért, íme:

Eddigre már azt az idióta sótartó tetőt is eltávolítottam, kicsit (nagyon) zavarta az összhatást. Jó, akkor most megkóstolhatom végre? Persze, láss hozzá nyugodtan:

Huh. Kezdjük ott, hogy ekkorra már 48 órája nem ettem csokit. Szándékosan, naná. Reese's cup-ot pedig már hónapok óta nem. Ennek megfelelően intenzív az élmény. Szinte földhöz vág az édes-krémes tejcsokoládé és a sós-édes földimogyorókrém bombasztikus egybeolvadása a számban. De ami igazán letaglóz, az nem is az ízharmónia, hanem a konzisztencia: ahogy a szemcsés-darabos tölteléket körbeöleli a lágy csoda...igen, eltaláltad, behunyt szemmel égettem bele a semmihez sem fogható élményt a tudatalattimba. Basszus ez a tudatos csokievés kurva jó buli! No, de lássuk a következő falatot, az mit tud?

Hasonló jókat, bár nyilván nem olyan intenzív a hatás, mint az elsőnél. Megfeszítem magam, tudatosan lassítok a tempón. Még nem fogyhat el, még nem érhet véget, hát olyan nagyon sokat vártam rá! És amikor végre ki merem nyitni a szemem, bizony nem győzök csodálkozni:

Csodálatos, mindent elhalványító élmény volt ez a találkozás! Alig várom a következőt! Leghamarabb (na jó, kit hülyítek, legkésőbb) 48 óra múlva!!!

Ha nem tudod legyőzni az ellenségedet...szelídítsd meg!

Ki is mondta ezt eredetileg? Valamelyik örökvesztes római hadvezér? Vagy az egyik RTL Klub reality felvezető szövege volt? Ki tudja már azt! Annyi bizonyos, hogy nagyon tudok vele azonosulni. Pláne, ha csokiról van szó! Ellenség? Naná! Le tudtam győzni valaha is? Soha. Csatát nyertem ugyan ellene egy párat, háborút sosem. Vagy inkább fogalmazzunk így: időnként kötöttünk egy pár hosszabb fegyverszünetet.

Én eleve nagyon irigylek mindenkit, aki simán ki tudja, ki meri jelenteni, hogy én imádom a csokit! Mert hogy hangzik ez az én számból? Őszinte imádat? Na neeee...bűnös élvezet? Na az már esetleg stimmelhet. De igazából nekem a csoki inkább mindig pótol valamit. Rosszabb esetben valakit. Esetleg tompítja a testi (lelki) fájdalmat. Nagyon szélsőséges esetben úgy eszem, mint ahogy az alkoholista issza az Unicumot: borzasztó gyorsan, hatalmas mennyiségben, kómáig. Pardon, cukormérgezésig. Szóval ellenség, mindenképpen ellenség.

Tömegben támadnak.

Próbáltam én már mindent. A diétás csokit. Brrrr...két kocka ütött ki napokra. A teljes elvonót. Na az a legrosszabb, attól még csak ezerszer jobban kiéhezek, és még csak sokkal, de sokkal jobban ízlik. És igen, akkor sokkal, de sokkal többet eszek is belőle egyszerre. Ami azért vicces, mert én nem is tudok egyszerre sokat enni. Se csokiból, se másból. A harmadik kockától kezdve már nem is ízlik igazán. Csak tömöm magamba ész nélkül. Azt pedig már csak egy svájci all you can eat csokigyár látogatáson tapasztaltam meg, hogy van olyan, hogy ELÉG CSOKI. Elég durva felismerés volt. És nem is kellett olyan - nagyon - sok csoki hozzá. Hányinger, szédülés, minden volt a végén. Úgy menekültem ki a szabad levegőre. Azóta is arról a szamárról álmodozom, amely gombnyomásra köpte az aranypapírba csomagolt csokitallérokat, egyiket a másik után, a végtelenségig...de hol is tartottam?

Ja, csoki. Ellenség. Legyőzni lehetetlen. De megszelídíteni? Vajon azt hogy kell? Szerintem úgy, hogy bevetjük a mostanában olyan divatos és igazából minden élethelyzetre ráhúzható mindfulness-t. Tudatos csokievés? Micsoda ötlet! Vajon működhet? Ennyi év öntudatlan zabálás után? Meglátjuk! Elválik! Erről szól ez a blog!