Titánok harca

A maxi Kinder-csoki szerintem az édes-krémes csábítás netovábbja. Volt. Eddig. Merthogy már létezik feketecsokis változat is! És, hogy melyik a finomabb? A következő - minden apró részletre kiterjedő  -  összehasonlító elemzésből kiderül! Következzen tehát az ultimatív összecsapás, a titánok harca!

A csomagolás így első ránézésre mindkét szelet esetében inkább informatív, semmint csábító jegyekkel bír. Lássuk tehát a meztelen valóságot!

Színre tökéletesen hozzák a papírformát (figyelem, a csomagolásos állapothoz képest helyet cserélt a két szelet...ezt nézzétek el nekem...örüljetek, hogy egyáltalán létrejött ez a poszt, hiszen ez a lassú, tudatos csokiharapdálás, s annak fotótechnikai megörökítése óriási önuralmat követelt valakitől, aki legszívesebben egyszerre a szájába tömte volna az egész hóbelevancot). Az étcsokis szelet ragyogó sötétbarna színben pompázik, míg tejtestvérét világosbarna tónusú csokiba mártották az értő kezek. 

Ja, és a sasszeműek jól látják, igen, a tejcsokis már a csomagolásban kettétört (papírral együtt kettéharaptam?) szóval ez csak házilagos technikával lett összeillesztve és nem is sikerült nyomtalanul a forrasztás. No, de ne akadjunk fenn holmi törésvonalon, landoljon végre a számban az első darab, különben kifutok a világból és nem lesz többet csoki de még ciki sem.

Ja, még nem. Csak annyi történt, hogy az étcsokis pajtit is megtörtem ott, ahol a tejes barátja szét volt esve, mindezt persze csak és kizárólag az antidiszkrimináció jegyében. Így mutattak tehát közvetlenül a felfalatás előtt. 

Szóval a kóstolást az étcsokissal kezdtem, persze, naná, hogy! El kell mondanom nektek, hogy soha életemben nem éreztem még ilyen ízharmóniát, mint ennél a csokinál. Én a tejcsokis Kinder-szeletet mindig is émelyítően édesnek éreztem, és ez annál igazabb volt, minél ritkábban jutottam ehhez az (vagy bármilyen más) édességhez. Viszont! Étcsokival borítva egyszerűen mámoros érzés kerít hatalmába: egyensúlyba került a világ, kitört a világbéke, mittomén! Nézzük, mit felelnek az ízlelőbimbóim, ha közvetlenül küldöm rá a tejtesót!

Az étcsoki előzetes fogyasztása határozottan kiemeli a tejcsokis Kinder-szelet erényeit: a selymességét és a bársonyosságát. Viszont fájdalmasan kevés az ízharmónia, csak az édes élet dominál, semmi más. Harapjunk gyorsan egyet az étcsokisból!

Oh igen, ez az! Amúgy határozottan kevésbé olvadós a feketecsokis Kinder-szelet, mint tejcsokis barátja. Ízben azonban egyszerűen verhetetlen! De azért adjunk még egy harapásnyi esélyt a világosbarna tesztalanynak, hátha!

Ja, mert azt elfelejtettem mondani, hogy a tejes krémes töltelék receptúrája egy az egyben ugyanaz mindkét változatnál (ezt csak érzés és ízlés alapján mondom, a gyárral nem egyeztettem). És azzal sokkal jobban harmonizál az étcsoki-réteg! Ezt az újabb tejcsokis falat is bizonyította, a saját kárára! De azért jöjjön egy még az éjfekete csodából! Meg a biztonság kedvéért rögtön egy kocka a tejesből is, hadd birkózzanak az első helyért közvetlenül a számban!

A feketecsokis...jajjjj.....maga a megtestesült csokoládéálom...óriási hátránya, hogy akármennyit meg tudok belőle enni egymás után, nem telít el, nem csömörlök meg tőle...bízzatok bennem, próbáltam annyit enni belőle egyhuzamban, hogy ráunjak...nem sikerült. Szegény tejcsokis Kinder-szelet! Erősen vesztésre áll! Vagy mégsem? Tegyünk egy próbát!

Érdekes felfedezést teszek! Valahogy kezdenek kidomborodni a tejcsokis Kinder-szelet erényei, a feketecsokis kárára...jaj Istenem...hatalmába kerít a döntésképtelenség! Azonnal utána kell hajítanom egy étcsokis kockát! Ez nem tűr halasztást!

Hát gyermekeim, egyre inkább az az érzésem, hogy döntetlen lesz az eredmény. De a bizonyosság megszerzéséhez tovább kell haladnom a kóstolás mezején!

Szóval a tejcsokis Kinder-szeletnek az utóíze az, ami igazán fogva tart. És nem ereszt.

A feketecsokis Kinder-szelet pedig maga a beteljesülés, már evés közben is. 

Összegzésként annyit mondhatok, hogy mindkét íziránynak megvan a maga létjogosultsága. Ha úgy hozza a sors, hogy egynél több csokiszeletre van szükséged, feltétlenül az étcsokis Kinder-szeletet válaszd! Ha viszont úgy a alakul az életed, hogy be kell érned mindösszesen egy azaz egyetlen egy szelet(ke) csokikával...akkor mindenképpen a tejcsokis Kinder-szelet mellett tedd le a voksod! 

Akármelyiket is választod, a legszomorúbb pillanat úgyis az lesz, amikor már csak egyetlen apró kis morzsácska árválkodik a tesztlepedőn...

A legkellemesebb csalódás

Ezt a bejegyzést még 2019. október 19-én írtam, csak elfelejtettem megszerkeszteni és közzétenni. De majd most! Íme:

Amikor ezt a pofás kis édességet először szemügyre vettem, azaz a kezem ügyébe került, akkor elég ügyetlenül azt találtam mondani az ajándékozónak: Jaj, fudge? Azt nem szeretem, mert túl kemény, és amúgyis beleragad a fogamba. Ő szerencsére nem sértődött meg, csak mindentudóan mosolygott, a szemeiből pedig azt olvastam ki, hogy "na, kóstold csak meg, aztán majd meglátod!"

Amikor végre vettem a fáradságot és rendesen elolvastam a csomagoláson a feliratot, már kezdett valami derengeni. Chocolate fudge! Talán ez mégsem azt rejti, amire gondolok!

Csomagoljuk ki csak gyorsan, hátha a kendőzetlen valóságtól okosabb leszek (még ennél is!)

Bevallom, így elsőre nem annyira bizalomgerjesztő. Kicsit hasonlít a Lidl-féle nyers szeletre, ami állítólag kesudióból és fügéből készül, de igazából simán orvosságíze van. Jó. Adok neki egy esélyt, mindenféle külsőségeken alapuló előítélet (csokirasszizmus!) nélkül. A várhatóan rám törő ízélményt ennek a zenének a lejátszásával fokozom:

És milyen igaz! Ez az élmény semmihez sem hasonlítható! Én még soha nem kóstoltam ilyen tökéletes keresztezését a csokoládénak és a vajkaramellának! Kezdjük ott, hogy amikor beleharapok, azonnal letörik, mit törik, egyenesen belemorzsálódik a számba egy darab! Az állkapcsom mindenféle erőfeszítése nélkül történik mindez, állaga egyszerűen mesés, szinte magától olvad szét a nyelvemen, a fogba ragadás (az én legnagyobb félelmem!) veszélye egyáltalán nem áll fenn!

De ahogy minden jónak vége szakad egyszer, ez a bámulatos állagú és ízű csoda is összesen két harapás erejéig bírja munkára a rágó- és nyelőszerveimet. Még fel sem ocsúdtam igazán az ámulatból és máris ez a szomorú kép tárul a szemem elé:

Mindent egybevetve arra kérem kedves olvasóimat, hogy soha, de soha ne tápláljanak előítéleteket egy csokival szemben! Pláne úgy ne alkossanak véleményt róla, hogy még csak fel sem bontották...de ha mégis, akkor semmiképpen ne az ajándékozó füle hallatára! Mert úgy járnak mint én...nem győznek csodálkozni!

Ezzel el is értünk a 2019. szeptemberi amerikai szeretetcsomag végéhez...de csak semmi siránkozás! Számtalan csoki vár kóstolásra és elemzésre (ízekre szedésre) itt, a német boltokban is! Harapásra fel!

Törékeny boldogság

Nagyon nagy tisztelője vagyok a KitKat-nek...de tartozom egy vallomással: ennél a csokinál igenis számít a méret! Szóval, ha már KitKat, akkor inkább legyen KitKat Chunky, annak is valamelyik töltött verziója (peanut butter, esetleg cheesecake, a legrosszabb esetben is sós karamella). Majd lesz ezekről is tasting note, szóval nem lövöm le a poént.

Ajándékcsokinak viszont ne nézd a méretét...és, hogy mennyire ellenállhatatlan a kicsike, azt ez a fotó is kiválóan demonstrálja:

Vagyis képtelen voltam kivárni a fotózás kezdetét, már előtte fel kellett szakítanom a csomagolást! Jól áll neki a piros szín, mi tagadás, de még csinosabb anélkül:

Huh, most látom csak, eddigre már belemélyesztettem a körmömet...utána pedig a fogamat is:

Szóval a mini KitKat szeletnek az a legnagyobb hibája, hogy rossz a csokiborítás vastagságának aránya az töltött ostyás részhez viszonyítva. Kevés a csoki kérem szépen, ezen nincs mit szépíteni!

De azért nagyon kellemes, roppanós élmény így is, a leheletvékony ostyalapok között meghúzódó csokitöltet pedig megfelelő krémességgel bír.

Amúgy elkövettem egy nagy hibát: borzasztó sok csokit ettem mostanában. Szóval talán ezért sincs részem átütő ízélményben. Azért így is elfogy:

Mondom elfogy:

Béke poraira.

Ja, és ezt a zenét hallgattam kóstolás közben, bármilyen alkalommal kiváló melódia, de főleg az álom és az ébrenlét határán egyensúlyozva ajánlom, inkább éjjel mint hajnalban:

Gyenge utánzatok...vagy mégsem?

A Reese's peanut butter cup végtelenül elkötelezett híveként (értsd: fanatikus imádójaként) rendkívül ritkán (értsd: soha nem) vetemedek arra, hogy egyéb márkának is esélyt adjak a témában. Kivéve persze, ha ajándékba kapom a termékmintát. Azaz mintákat! Egyenesen Amerikából! Akkor akár kivételt is tehetek. Mint most is. Róluk van szó tehát:

Nagyon tetszik az az önkritikus szemlélet, amely már a csomagoláson, azaz a névadásban megjelenik: nem szívem, nem én vagyok az igazi, az igazi a Reese's, én csak próbálkozok itt betörni a piacra (meg a szádba). Így elsőre még tetszik is az elgondolás, mely szerint az édes-tömény földimogyorós ill. mandulás tölteléket nem tej- hanem étcsoki öleli körül. Nézzük, hogy néz ez ki a trendi csomagolás nélkül:

Bal oldalon tehát a földimogyorós, jobb oldalon a mandulás, első pillantásra mintha egypetéjű ikrek lennének! Vajon az ízvilágukban mutatkozik-e szignifikáns különbség? Hamarosan elválik! A kóstolási művelet mindent eldöntő pillanata (első harapás) előtt még beteszem azt a zenét, ami legalább annyira keserédes, mint az előttem álló élmény:

Az első falat pontosan azt a csalódást hordozza magában, amit én már jó előre megjósoltam: földimogyorós tölteléket ÉTCSOKIVAL borítani halálos bűn! Egyszerűen túl keserű, túlságosan is merev a csokiburok, és ha nem lennének a belsejében mókás kis ropogós golyócskák, komolyan méltatlan lenne a blogomban való szereplésre!

Lássuk az ikertesót, hátha az többet tud:

És többet tud. Állagra ugyan tökéletesen megegyezik a két töltelék, de az íze! Kiválóan hozza azt a kesernyés aromát, amit a mandulától általában elvárok, mert ilyen volt az a mandula is, amit a péceli Várhegyen ettem gyerekkoromban (és jaj, de meg voltam ijedve, mert azt hittem cián:-). Ehhez még az étcsokis bevonat is jobban illik, de komolyan, tényleg! Ha becsukom a szemem, közeledek a nirvána, de legalábbis a tökéletes ízharmónia felé. Még egy gyors csoportkép, külcsínről és belbecsről egyaránt:

A kóstolásnak erre a fázisára már egészen jól hozzászoktattam érzékelőszerveimet az étcsoki-sós-édes szentháromsághoz, kezdem élvezni a kevéssé olvadós konzisztenciát is. Amikor is villámként csap belém a felismerés: itt az arányokat rontották el igazán! Hiszen sokkal vékonyabb a tölteléksáv ÉS lényegesen vastagabb a csokiréteg a megszokottnál, akarom mondani a tökéletesnél...vagyis a Reese's-nél...

De azért ne félj, így is elfogyott:

Mondom elfogyott, na!!! Hol a holdbéli tájas fotóm?? Ja, itt:

Szóval még egyszer köszönöm szépen az ajándékot, de a jövőben maradjunk a narancs színű csomagolásnál, ott mellényúlni nem lehet!!!

Selyembe olvadó bársony

Hát, ez se nagy csoki, valljuk be. De legalább kettő van belőle! És vajon tényleg meg is eszem mind a kettőt? Egyszerre? A végére kiderül!

A termékfelirat selyem-bársony-trüffel ízt (avagy állagot) ígér, így eléggé nagy várakozásokkal nézek elébe az első találkozásnak! Először persze a szememet legeltetem, mert ahogy a német mondja: das Auge isst mit!

Ehhez a különleges, összeolvadós élményhez egy olyan zenét választottam, amit csak tökéletesen ellazult idegállapotban lehet élvezni, tehát csokival a szájban:

Az impozáns csomagolás eltávolítása (de nem kidobása!) után elém tárul a meztelen valóság: helyenként kissé horpadtak, a díszcsíkok sem mutatnak tökéletes kontinuitást, de azért még így is igazán szemrevalóak...mondhatnám ennivalóak!

Hosszas latolgatás után (bekapjam és hagyjam elolvadni a számban vagy harapjam ketté) egy harmadik opció mellett döntök: simán félbe töröm a kezemmel. Közben egy kis törmelék is keletkezik, de ez a fotózás szempontjából kifejezetten előnyös:

Szerintem még soha életemben nem láttam egy ekkorka méretű csokigolyót belülről...valami miatt még nem volt érkezésem szemre vételezni, hogyan különül el a bársonyborítás a selyembéléstől. Kifejezetten tetszik az a kis cseppecske például, amely nyilván a szofisztikált gyártási folyamat folyománya. Jó, elismerem, kicsit túltoltam az előjátékot, akkor hát vágjunk bele, azaz vágjuk be a csokit a számba:

Így elsőre ízlelésre kifejezetten a piros színű Lindt-golyóra emlékeztet. Viszont ezerszer teltebb az íze, vastagabb a csokiréteg (óriási pluszpont), nem olvad olyan sebesen a töltelék (még nagyobb pluszpont), így az egész csokiélmény sokkal intenzívebb és legalább kétszer tovább tart! Annyira elégedett és boldog vagyok ettől az egyetlen csokigolyótól, hogy egy egészen formabontó, igazából szentségtörő cselekedetre szánom el magam. A második golyót visszacsomagolom!!!!

Azért nem őrültem meg teljesen, a lemorzsolódott darabkákat még beküldöm a megsemmisítő gépezetbe...csupán néhány mikroszkopikus morzsa tanúskodik arról, hogy itt selymes-bársonyos forradalom volt folyamatban.

A megmaradt golyó pedig mehet be szépen a táskámba...és, ha nap közben (ne adj Isten holnap, de nem, addig esélye sincs a túlélésre) valami csodára vágyom, tudom, hol találom!

Édeskevés kísértés

Én a csokival, de főleg a méretével úgy vagyok, hogy legalább akkora legyen mint a telefonom (ami egyébként nem is olyan nagy ám!). Minden csoki, ami az alatt van...hát, hogy is mondjam frappánsan...édeskevés:-)

Dehát ismered a mondást: ki a kicsit nem becsüli...szóval úgy döntöttem, hogy én még ennek az elhanyagolható méretű csokinak is megadom a végtisztességet a pusztulás előtt. Akitől kaptam, azt mondta, ő a kávéja mellé szokta fogyasztani. No, én kávézni soha nem szoktam, meg nem is szeretem egyáltalán, se az ízét, se a hatását, de most úgy döntöttem, a megfelelő ízélményért mindent, még ezt is! Akármilyen kávéval nyilván nem elégedtem meg, lefőztem magamnak egy dupla eszpresszót, természetesen csakis bolíviai módra, íme:

Egy ekkorka szeletke csokikát igazán ökológiai bűn külön csomagolással illetni, gyorsan szabadítsuk is meg a külcsíntől, kerüljön előtérbe a belbecs! Imádom, amikor kiszabadul az atmoszférába a semmivel össze nem téveszthető csokoládéillat:

Szerintem most történik először olyan életemben, hogy ennyi osztatlan figyelmet ajándékozok egy ekkorka alapterületű csokinak. Más esetben simán bekapom. De nem ám egy dokumentált kóstoláskor! Akkor aztán megadom a módját. Megtekintem rajta például a barázdákat! Milyen finoman kidolgozott felület! Igazán kár lett volna gondolkodás nélkül az őrlőfogak közé hajítani, nemde?

Ekkorra már azok a bizonyos őrlőfogak, no meg a metszők is követelőzően (vagy kérődzően?) csattognak, megadom tehát magam a sorsnak. Csak még előtte gyorsan elindítom azt a zenét, ami így érzés alapján a legjobban illik ehhez az édeskevés kísértéshez:

Első lépésben a csoki kb. harmada tűnik el az örök útvesztőben, majd a lehető legkisebb időkésedelemmel küldöm utána a forró és fekete nedűt.

Hagyom, hadd alakuljon ki a számban az emberemlékezet óta legédesebb és egyben legkeserűbb szuszpenzió. Óriási, szinte emberfeletti küzdelem árán tudom csak visszatartani a nyelési reflexemet. De élvezni akarom az ízt, amit létrehoztam! Olyannyira finom, hogy az ismétlés, vagyis egy újabb harapás mellett döntök (ja, és közben eszembe jut ám, hogy én igazából imádom a kávés csokit - gyerekkorom hatalmas mániája volt a Kapucíner-szelet - csak még soha nem hoztam létre ilyen rafinált módon)!

Hamarosan rá kell jönnöm, hogy akármilyen óvatosan is haladok, a világ egyik legkisebb csokija, amely minőségét és ízét tekintve egyébékén bármely svájci rokonával felveheti a versenyt, szóval az kíméletlenül és kegyetlenül elfogy. Ez már tényleg csak az utolsó korty kávéban fog úszkálni:

Ez meg az a szokásos szomorú látkép a csokikóstolás végén.

Az egyetlen vigaszom, hogy: van máááááásik!!!! No nem ebből. De azért az is csoki. Tasting note hamarosan!

Csak a számban olvad...de ott nagyon!

Idén tíz éve, hogy elkezdtek repedések mutatkozni azon a barátságon, amelyről meg voltam győződve, hogy örökké tart majd. És az nagyon szomorú ám, ha egy barátság véget ér. Mert ha egy szerelem ér véget, még mindig maradhatunk barátok. De barátokból mik leszünk? Ismerősök? Felejtsd el, nem működik. Én próbáltam. Két évem ment rá, mire meghoztam a végleges döntést: inkább ne lássuk egymást soha többé.

De egyelőre még csak 2009 van, február, egy vigasztalan havas, esős, havas-esős délelőttön vonatozunk be Amszterdamba. Amszterdamba, ahol megnéztünk mindenféle jellegzetes nevezetességet, lásd coffee shop, piroslámpás negyed, stb....némelyiket kívülről, némelyiket belülről. Élményekben nem volt hiány. Nekem mégis az amerikai bolt maradt meg leginkább, ahová csak teljesen véletlenül tévedtünk be. Itt (v)ettem életemben először földimogyoróvajas MandM's-et. Először, és egészen mostanáig utoljára. Olyan nehéz beszerezni talán, az internet korában?? Nem, biztosan nem. Csak elég rossz emlékeim fűződtek hozzá. Főleg ezt eszegettem ugyanis hazafelé a repülőn Hollandiából és akkor már biztosan láttam, ez itt a vég kezdete.

Na, szóval itt volt az ideje újrakonvertálnom az élményt! Elő hát az amerikai kapcsolattal, aki igazán bőkezűnek bizonyult, hiszen immáron egy hete ez a csodálatos zacskó díszíti a polcomat (és még mindig van benne!):

Álmomban nem számítottam egy kilós ajándékra...de néha a valóság szebb, mint a legszebb álom!

Előrebocsátom, hogy mostanra már több mint száz órája nem ettem csokit! Nálam ez legalábbis rekordgyanús! Gyorsan beteszem azt a zenét, amit kizárólag euforikus emocionális élmények aláfestésére tartogatok, hiszen nem titkoltan most is valami ilyesmire készülök:

Igazság szerint MandM's-et én mindig tömegesen szoktam a számba szórni. Aztán gyors állkapocsmozgással össze szoktam őket rágni. Szóval ez a mai tudatos csokikóstolás valami soha nem látott mértékű önuralmat követel meg tőlem. Csak mondom, hogy tudd: egy teljesen egyedi és jó eséllyel megismételhetetlen csoda van készülőben.

Szépen kiválogatom a legnagyobb golyókat a zacskóból (a különleges töltelék miatt nem egységesek a méretek, sőt, a szívem legnagyobb gyönyörűségére vannak duplák is!), színenként egyet teszek a dicsőséges körbe:

Kiválasztom a zöldet, ő a legnagyobb, ő lesz az első áldozatom. Na repülj be a számba, de gyorsan ám!

Egészen elképesztő, hogyan hat az ízérzékelésemre az a tény, hogy már ötödik napja nem ettem cukrosat. Szinte elviselhetetlenül édesnek érzem a külső cukorborítást. Szerencsére hamar leolvad a festék, s a kemény külső igazán csodás azaz csokis belsőt takar! Hamar, talán túl hamar elérek a harmadik réteghez, pedig esküszöm hagyom magától olvadni, nem siettetem a nyelvemmel meg semmi ilyesmi. Óriási meglepetés ér: a földimogyoróvaj-töltelék cukrot szinte egyáltalán nem tartalmaz, sőt, önmagában ízlelve kifejezetten sós. WOW! Szerintem életemben először szedtem igazán ízekre egy ilyen apró kis golyóbist.

Na, de most már hadd harapjak is valamit, kissé nehezen viselem, ha ennyire parlagon hever az orális fixációm. A sárga lesz a következő szerencsés kiválasztott:

Nem árulok el nagy titkot, ha elmondom, ilyet is most csináltam először. Normál esetben nem szokásom mikroszkopikus méretű csokigolyócskák kettéharapásával bíbelődni! De ezért a fotóért megérte, nemde? A narancssárga golyó kíméletlen szétharapásával tovább fokozódik az esztétikai élmény, ezúttal ugyanis atomjaira hull a kiskavics és csodálatosan elkülönül a három réteg: az édes, a krémes meg a sós! Íme!

Bár mostanra már beigazolódott a gyanúm, hogy ők hárman csupán együtt és egységben alkotják az egyszeri és megismételhetetlen ízélményt, hajt a kíváncsiság, és egy új fotó kedvéért rétegenként haladok az evéssel szopogatással. A kék golyóról a festékréteg tűnik el lassan és akkor ilyen csúnyán fest:

A barna golyónál pedig egészen a legbelső értékig ásom magam:

A pirosat pedig egyszerű és gyors szétrágás általi halálra ítélem:

Ja, meg az összes többit is, ekkor már tömegpusztító üzemmódba mentem át! Pokolba az önuralommal!

Tanulság: ízélménynek sokkal érdekesebb, ha egyenként, odafigyelve, rétegenként és lassan eszem az MandM's-et....a személyiségemhez viszont ezerszer jobban illik a csoportos szétrágás, imádom ugyanis, amikor elönti az agyamat az endorfin!

Werkfotó: castingra várva (a legnagyobb szemek kiválasztásakor:-)